Organism

eVolo - Skyscrapers for Manhattan

Cities

Visual diary: Baghdad from the air

Az a jó a közel-keleti filmekben, hogy bár kifejezetten jónak nem mondhatóak, mégsem érzem időpocsékolásnak, ha végigülöm. A számomra szükséges drámaiság mellé rendszeresen kapok tőlük valami gejl érzést emlékbe, ami úgy marad meg a fejemben, mint az édességeik íze a számban. Szeretem.

Hasonló hatással van rám egy légifotó, amit egy évvel ezelőtt láttam. Te most fentebb.

Moises Saman készítette Bagdadról. Ha időnként nézed a NYTimes/At War esetleg a Boston.com/Big Picture háborúkról és természeti katasztrófákról szóló rovatait és összekapcsolod a filmekkel, előbb utóbb megoldásokon is el fogsz kezdeni gondolkodni.

Engem azóta érdekel a földrengés és foglalkoztat a lökés szerű, nem átlagos terhelések irodalma. Meg persze azóta, amióta laposkúszásban sikerült átpréseltem magamat dinamikából az egyetemen végül.

Tulajdonképpen ez is csak fizika, anyag és szerkezet játék, ami lassan tizenöt éve szórakoztat. Az viszont nem régóta tiszta, hogy ez más oldalról is érdekelhet még.

Öt hónapja rendeltem egy könyvet és internet hiányában tegnap neki is álltam olvasni. Az a címe, hogy Cities Under Siege: The New Military Urbanism.

He

13 évig ismertem, 55 kiló felett volt és traktorgumit rágott szórakozottabb napjain. Nem találkoztam büszkébb állattal ez alatt az idő alatt. A kutyám egy jelenség volt.

Contrast

A tél valójában akkor kezdődik, amikor az egyébként is tompa reggeli köreidre egyszer csak nyersz negyed órás késést azzal, hogy egy igazi zoknidnak sincs meg a párja, és egészen addig tart, ameddig keresed őket. Mondanád erre, hogy legyen mind fekete: jelentem, nem jött be. 

Ahol ezek a képek készültek, ott talán képes lennék szemet hunyni a felemás zoknik felett. Talán. A fotókat Christian Houge készítette, az Artic technology sorozatból származnak és a másodikat a falamra szeretném. Igen, a konyhámba. Az utolsó elkapott zoknilopó manóm fölé.